"Ezer éve...!", mondhatnátok! Igaz, ami igaz, ősidők óta nem írtam ide semmit - és erre a facebook folyamatosan fel is hívja a figyelmemet és kéri, hogy osszak meg valamit a blog oldalán , mert az olvasóimnak már nagyon hiányzom. Igaz ez? :)

Valójában bőven lett volna miről írnom, csak súlyos idő- és alváshiányban szenvedtem (sőt, jelen idő: szenvedek, de kezdek hozzászokni a részletekben történő alváshoz és a lecsökkentett alvásigényhez, így néha már egész tűrhető állapotban kezdem a napot és kilátok a fejemből).

Hétfőn lesz 8 hete, hogy megszületett Panna, a kislányunk.

Szóval az elmúlt két hónapban történtek nagy dolgok a házunk a táján, mindjárt a legelején ott volt ez a szülés dolog. Jójóóó, gondolom azon nőtársaim, akik természetes úton szülték meg gyermeküket, most legyintenek, hogy a tervezett császár az nem is igazi szülés. Bizonyára van benne igazság, én még csak ezt próbáltam, úgyhogy erről tudok nyilatkozni.

Most előre felhívnám minden kedves olvasó figyelmét, hogy szüléssel kapcsolatos content következik, így akit nem érdekel a téma az most hagyja abba az olvasást. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy a blog iránya is babásmamás lesz, ugyanis rengeteg kérdés merül fel bennem, az egyszeri, újdonsült anyukában, amit lehet, hogy nem átallok majd megosztani veletek.

Vissza a szüléshez: Panna lányunk az istennek nem akart fejjel előre jönni erre a világra, jól elüldögélt a csinos popsiján a pocakomban, így orvosom tanácsára tervezett császármetszéssel szültem. 

Azoknak, akik még nem szültek és nem tanulmányozták még a témát behatóan - ahogy én sem tettem annak idején - előre jelzem, hogy vannak olyan apró betűs részek, amelyekről nekem senki nem szólt előre! 

Többek között ilyen például az, hogy a császármetszésnek nem az a legnehezebb része amikor kiemelik az újszülöttet, hanem amikor a méhedet visszapakolják a helyére, és hiába vagy mellkastól lefelé érzéstelenítve, az bizony rohadtul kellemetlen, mikor úgy érzed a mellkasod beszakad és nem kapsz levegőt. 

Aztán azt sem említette senki, hogy a műtét során előfordul - és persze velem előfordult -, hogy levegő kerül a rekeszizmok alá (vagy afelé, nem tudom anatómiailag meghatározni, a lényeg, hogy a bordáid közé valahol), ami aztán kb. 2 napig elviselhetetlen fájdalmat okoz: nem tudsz feküdni és levegőt sem venni fájdalom nélkül. Én az első éjszaka a műtét után főleg emiatt nem tudtam aludni, nem pedig a hasamon ejtett vágás miatt.

A műtét után össze-vissza szurkálnak napokig mindenféle injekcióval, napi 3x, sőt, a véralvadásgátlót még otthon is nyomnod kell, legalább 10 napig. Szegény egyetleneM ezzel jól megszenvedett, neki kellett beadnia minden nap. Jah, és ezek amolyan feszítős-fájós szurik, nekem legalábbis rohadtul tudott fájni, úgyhogy nagyon utáltam.

Persze mindezeken túl van egy olyan dolog, amire nem lehet felkészülni: arra az legbelülről fakadó, szívet szaggató érzelmi bombára, amit akkor érzel mikor először meghallod/meglátod a babádat. Panna nem sírt fel azonnal, miután kiemelték, így csak azt láttam, amint egy műtős kifelé száguld vele. Pontosabban nem is őt láttam ekkor, hanem a feje búbját csak, hátulról. Már ettől gombócot éreztem a torkomban. Aztán kintről hallottam a beszűrődő babasírást. Ekkor már én is könnyeztem. Utána behozták Pannát hozzám. Én még a műtőasztalon feküdtem, amikor ezt az édes kis csomagot, bebugyolálva, sapkában az arcomhoz tették. Ekkor találkoztunk először. Ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni. 

Aztán pár nap után a klinikán újabb érzés üti fel a fejét: a rettegés. Elkezdtem rettegni attól, hogy hogyan fogom én gondját viselni ennek az apró kis embernek, akit a 4 napos, csecsemős nővérek megnyugtató közelségével együtt járó klinikai tartózkodás után Rám bíznak. Az első pár napban nem mertem aludni, őt figyeltem folyton. Hogy lélegzik -e? Bukott-e? Alszik-e? Fent van-e? Jóllakott-e? Fázik-e? Kakilt-e? És a többi. Elkezdődött az aggódás, ami valószínűleg most már sohasem ér véget.

Mindezt tetézi, hogy a babagondozás, -ápolás és -nevelés kérdéskörben egyszerűen mindenki más mond: mást mond az éjszakás és a nappalos csecsemős nővér, mást mond a védőnő és a gyermekorvos, más olvasol az egyik és másik szakkönyvben. Így aztán nehezen igazodik ki az újdonsült anyuka és apuka. El kell telnie bizonyos időnek míg az ember kitapasztalja, hogy neki és a picurnak mi a jó. Jobb esetben sikerül rájönni.

Most lassan 8 hetesek vagyunk, túl a "kritikus" 6 héten, amit annyira vártam, mint a messiást. Vártam, hogy mi fog addigra megváltozni, milyen mágikus ereje van a 6. hét elteltének. Most persze biztosan könnyebb, mint az elején volt, mert most már nem minden, csak minden második pillanatban esek kétségbe. :) Na jó, ehhez hozzátartozik az, hogy Panna hasfájós (mindezt annak ellenére, hogy az elején jól megmondták nekem, a lányok nem szoktak hasfájósak lenni), így azért vannak nehéz napjaink. 

A mai bejegyzést a fentiek után egy közhellyel fogom zárni: mindaz a fáradtság, kimerültség, kétségbeesés, fájdalom semmivé törpül, amikor belenézel a gyermeked szemébe. Amikor rád mosolyog. Amikor a kis ujjai körülölelik az ujjadat. 

Folytatása következik. (Reméljük hamarosan).

ui: az esetleges stilisztikai-, nyelvtani- és fogalmazásbeli hibákért elnézést kérek, rekordsebességgel kellett leírnom a mondanivalómat.