Az utóbbi időben többször merült fel a téma a környezetemben, miszerint az internetes közösségek, mint a facebook, twitter, instagram - stb. – és úgy általában a világhálón való jelenlét hogyan befolyásolja az életünket és vica versa, vagyis milyen nyomot hagyunk magunk után.

Volt egy baráti beszélgetés, amelyben két álláspont feszült egymásnak egy olyan korosztály tagjai között, akik nem a mai érában nőttek fel, vagyis akik telefonfülkéből telefonáltak, postán adták fel a levelet és újságot vettek, ha meg akarták tudni a híreket – és a többi, sokszor emlegetett dolgok:

1. A „haladók” álláspontja szerint hihetetlen nagy lehetőség, hogy részesei lehetünk ennek az újfajta technológiai forradalomnak, a hipergyors fejlődés folyamatának. A globális összekapcsolódás előnyeinek élvezőiként egy kattintással olvashatjuk Barack Obama vagy Tom Hanks tweetjeit, sőt reagálhatunk rá, ami ugyebár – ne menjünk olyan messzire – mondjuk 5-10 évvel ezelőtt teljesen elképzelhetetlen volt számunkra. A facebook-on való jelenlét szintén elengedhetetlen ma már, hiszen ha nem vagy ott lemaradsz. Magánszemélyként itt értesülsz a friss eseményekről, hírekről, a világot körbejáró mémekről, csoportokról, kezdeményezésekről, de cégeknek sem utolsó szempont, hogy fent legyenek, hiszen rengeteg emberhez juthatnak el, megosztások, nyereményjátékok útján, és ma már nem ritka, hogy honlap helyett a facebookon hoznak létre oldalt, ahol lehet reklámozni a termékeket, szolgáltatásokat. Ezen kívül nagy előny, hogy mi magunk is közvetlenül tudunk kommunikálni nagy cégekkel, csak egy kattintás és a kérdésünk eljut a céghez, legjobb esetben még gyorsan választ is kapunk.
2. A másik oldal viszont – a konzervatívok – a fentieket elismerve, arra hívta fel a figyelmet, hogy néha már kényszeresen vagyunk online. Persze a közösségi oldalakhoz tudatosan csatlakozunk, élvezzük, használjuk, de szépen lassan kényszeresek leszünk: nyomogatjuk a facebook gombot az okostelefonunkon félóránként, elmegyünk valahova és posztoljuk, hogy merre járunk, mit látunk, mit eszünk, mit iszunk, becsekkolunk a színházba, múzeumba, étterembe, sörözőbe, Balcsi-patra, luxus szállodába. Életünk eseményei státuszként jelennek meg az interneten. Az intim szféránk szertefoszlik, posztolókká válunk. Ennek tudatában vagyunk, sőt elfogadjuk. Van, aki tudatosan működik online, kihasználja az előnyeit, kapcsolatokat teremt, kommunikál, információt gyűjt, de óvatosan, odafigyelve ad ki információt magáról, azonban a fiatalabb korosztályban ez a tudatosság - az online-lét természetessége miatt - teljesen hiányzik. Nekik ez a természetes; soha nem is volt olyan szakasza az életüknek, hogy ne tudta volna minden ismerősük, hogy mi van velük, ki a párjuk, mit csinálnak, hol vannak. Én találkoztam olyan példával is, hogy egy újszülöttnek készítettek egy saját profilt, ahol az ő nevében, egyes szám első személyben posztolták a képeket: „jajj, de jót aludtam!”, „imádom a répapürét”, „ma vagyok 1 hónapos” jellegű bejegyzésekkel. No comment!

Az említett vitában a konzervatívak hangsúlyosabbnak érezték a felgyorsult élet negatív hozadékait: nem tudunk lassítani, elvárjuk, hogy mindenről 1 perc alatt értesüljünk, az e-maileket azonnal megkapjuk, a posztokat azonnal lássuk, a híreket azonnal olvassuk és ebben a gyors tempójú életben elsikkadhatnak értékes pillanatok és a személyiségünk átalakul, magunkra és a magánszféránkra kevés idő jut: kevesebbet beszélgetünk, olvasunk, sétálunk, és nem vagyunk 100%-ig ott az adott pillanatban.  

A haladók erre csak azt mondták: a történelem során a fejlődés és a forradalmi találmányok mindig megosztók voltak. Az újdonságokat boszorkányságnak nevezték és károsnak az emberiségre.

A kérdés azonban az, hogy ez most is így van-e? Nincs – e egy olyan határ, amikor a konzervatívok aggodalma jogos lehet. Amikor tényleg el tudjuk képzelni a káros hatásait a fejlődésnek: a magánszféra megszűnését.

Aztán ezekkel a gondolatokkal a fejemben megkaptam egyetlenM-től ezt a cikket: http://voyager.blog.hu/2013/04/03/62_iszindroma

Nagyon sok minden, amiről írnak a cikkben, felmerült a fenti vita során is, itt azonban már a tömegkommunikációs forradalom kézzelfogható káros hatásait is nevén nevezik:

-          Sokszor úgy vagyunk ugyanott másokkal, hogy közben mindnyájan egészen máshol járunk.

-          Kialakul az online függőség, vagyis a valamiből való kimaradás feletti aggódás.

-          Agyunkat hozzászoktatjuk a folyamatos stimulációhoz, amelynek hiányában – például csöndes olvasás, vagy egy iskolai óra alkalmával – egyszerűen „elunják” magukat neuronjaink, és elkalandoznak, figyelmünk ide-oda ugrálni kezd.

-          A feszített tempó, a folyamatos átkapcsolás roppant mód leterheli az agyat. Fokozott kimerüléshez, felhalmozódó stresszhez vezet.

-          Az olvasási és írási készségek mérhető romlása mellett memóriánk is rohamosan hanyatlik.

Saját online jelenlétem nem kérdéses: be vagyok regisztrálva a közösségi oldalakra, sőt, blogot írok, amelyben további gondolatokat osztok meg. Mindezek ellenére saját magamat az óvatosan haladó konzervatívok csoportjába sorolnám. Élvezem, szeretem az internet nyújtotta lehetőségeket, olvasok, reagálok, keresek, megosztok, likeolok, de igyekszem megtartani a privát szférámat. Igyekszem meghúzni a határokat mind a jelenlét, mind pedig a ráfordított idő szempontjából. Persze nagyképűség lenne azt állítani, hogy a közösség lét-kényszer negatív hozadékát sikerül kizárnom, mert ez egyáltalán nem igaz, de próbálok tudatos maradni.

De hova vezet ez a fejlődés? A Google-szemüveg árnyékában például felmerül a kérdés: lehet, hogy a fejlődés olyan irányba tart, hogy egyszer tényleg, teljesen megszűnik a magánszféra? Akaratunktól függetlenül nyitott könyvek leszünk másoknak? Lesz ráhatásunk a dologra, vagy egyszerűen lépést kell tartanunk?

Ültetek már valakivel szemben egy asztalnál, mondjuk kávét szürcsölgetve, úgy, hogy mindketten a mobilt nyomkodtátok? Van, hogy este kikapcsoljátok a laptopot és aztán az ágyban még lefekvés előtt mobilon felmentek a közösségi oldalakra?

Képek forrásai a képre kattintva!