Pár hónappal ezelőtt, egy nagyon szeles őszi napon munkába menet találkoztam egy férfival. Súlyos beteg, mozgáskorlátozott és úgy láttam, hogy értelmi fogyatékos is. Ott állt a sarkon, egy épület tövében. Hallottam, hogy mond nekem valamit, de nehezen értettem meg, hogy mit is akar. Kiderült, hogy azt kérte, hogy segítsem át a kereszteződésen, mert nagyon fúj a szél. Belekaroltam és miközben kísértem megértettem, hogy az erős szél miatt nem mert elindulni, mert annyira bizonytalanul mozgott önmagában is, hogy félt attól, hogy a viharos széllökések miatt esetleg eleshet.

Miután elbúcsúztunk a szívem összeszorult. A kiszolgáltatottsága, a kérése, a lénye mélyen megérintett. Az, hogy ott állt és várt valakire, aki segít neki átjutni, mert egyedül nem mert nekivágni.

Többször láttam azután is.

Ma hajnalban akkora széllökések voltak, hogy álmomból is felvert, ki is néztem az ablakon, hogy lássam mekkora a vihar. Csak a szél fújt, de az nagyon. Reggelre enyhült azért, de még mindig erős szél volt.

Mentem dolgozni, leszálltam a buszról, beszaladtam a pékségbe és ahogy kijöttem, ott állt. Fújt a szél, ő pedig állt és várt. Olyan természetességgel karoltam belé és mondtam neki, hogy jöjjön csak, én segítek, mintha mindennap ezt csinálnánk. Ő meg sem szólalt, amikor átértünk mindkét zebrán elbúcsúztunk és megköszönte. Aztán elindult jobbra, én pedig balra.

Igen, úgy tűnik, hogy ő elindul minden nap. Kihívás eljutnia oda, ahova megy, de ő minden nap elindul, egyedül.

He's my hero.

Én meg elszégyelltem magam, hogy mennyire ki tudok akadni, amikor macerásabb az utam az irodába: nem jön a busz, vagy tömve van, esik az eső és fel kell kapaszkodni a budai domboldalon magassarkúban. Vajon elindulnék akkor is, ha félnék, hogy hogyan jutok át majd a zebrán, miután leszálltam a buszról?