ha történt valami érdekes és figyelemre érdemes

what happened today

Mi történt ma

2017. február 23. - sz.reka

Mi történt ma? Eszembe jutott, hogy van egy rég elfeledett blogom. What happened today. Még mázli, hogy emlékeztem a felhasználó nevemre és a jelszavamra. No nem elsőre, de második próbálkozásra sikerült is belépnem.

A bejegyzés címe igazából az kellene, hogy legyen, hogy mi történt az elmúlt kb. 2 évben. Na, ahhoz egy regényt kellene írnom, nem pedig blogbejegyzést, hogy elmeséljem. Regény... ah. Szégyen, de tudjátok, hogy hány regényt tudtam elolvasni az elmúlt 2-3 évben? 2-3-at. Na jó, lehet, hogy négyet. Abból egy persze arról szólt, hogy hogyan legyek jobb szülő. Nem vagyok saját magam ellensége, szóval nem tömöm a fejem ilyesmivel, nem igyekszem a tökéletességre, nem olvasok anyukáknak szóló blogokat, magazinokat, hamar feladtam az efféle dolgokat, jó ideje már csak a megérzéseimre hallgatok. Úgy gondolom egész jól működik, de erről leginkább Panna tudna beszámolni. Ő pedig még nem ír blogot, sem könyvet, hogy erről meséljen, viszont sokszor mondja, hogy szeret (nem csak engem, az apját is, naná), ez azért jó jel. Persze nincs sok választása, az ember kiskorában szereti a szüleit, ők a világmindenség. Majd lesz idő, amikor azt hiszi, nem szeret annyira - akkor kell majd sokszor emlékeztetnem magam, hogy ez csak múló szeszély - de ott még nem tartunk, azt majd akkor dolgozom fel.

Szóval nem írtam kb. 2 éve, és azért nem, mert konkrétan csak a gyerekről és az anyaságról, meg annak ügyes-bajos dolgairól szólt az életem. Ez persze nem mentség, sőt kiapadhatatlan forrása a jobbnál - jobb sztoriknak, amik viszont, ha egyáltalán valakinek, hát azoknak lehet érkedes, akiknek szintén van gyerekük.

Most azért kezd kinyílni a világ. Panna már lassan 3 éves - megjegyzem fantasztikus csaj, na persze, mi más. Kezdek egy picit fellélegezni. Bár lehet, hogy csak az mondatja ezt velem, hogy időnként nem átallja Panna átaludni az éjszakát, amivel eddig nem nagyon örvendeztette meg a szüleit, és ettől olyan eufórikus érzés önt el, hogy azt hiszem, most már minden könnyebb. Milyen lehet azoknak, akiknek a gyerekeik 3-4 hónapos koruk óta alszanak éjjel. Mert vannak ilyenek. Mindig mások azok, de vannak. Ők mesélik. Ők pedig, akik mesélik, léteznek. Tehát van ilyen.

Persze, azért jó szokás szerint, most, hogy Panna már ilyen nagy, eléggé foglalkoztatja a környezetünket, hogy mikor jön a kistesó. Környezetünk alatt, nem csak a családot és a barátokat, hanem a zöldségest is értem. Semmi gond, hiszen, ha belegondolunk a népesség gyarapítása társadalmi jelentőségű ügy, így az egész társasadalom érdeklődésére tarthat számot, hogy mik a terveink e téren. 

Na, most hirtelen felindulásból ennyi, folyt köv. Remélem. Persze ki tudja, nem ígérek semmit, magamnak sem.

Csók,

R

 

Valaki mondja meg

Már öt hónapja anya vagyok és Panna teljesen életvidám, mosolygós baba, szóval nem csak túléltük az elmúlt időszakot, hanem azt gondolnám elég sikeresen vettük az akadályokat!

Persze elég sok dolog átértékelődött mióta Panna megszületett - ilyen például a reggel fogalma: anno nem gondoltam volna, hogy a hajnali 5:30-as ébredésre úgy fogok tekinteni, hogy juppijé, átaludtuk az éjszakát, nagyon ügyesek vagyunk. Hasonlóan másképpen gondolunk már a fáradtságra is, nehéz elképzelni, hogy régebben mitől fáradtunk el.

Alább csokorba szedtem az elmúlt 5 hónapban bennem felmerülő, kevésbé komoly, néha már-már költői kérdéseimet:

1. Először is nagyon szeretném tudni, hogy a jövőben lesz-e Pannának olyan szokása, ami 2 hétnél tovább tart?Csak mert mire megszokom, hogy hogyan eszik-alszik, stb. addigra az már rég a múlté...

2. Létezik olyan zokni, ami nem csúszik le a lábáról? De most komolyan?

3. Előfordulhat, hogy a szoptatás alatt kihullik az összes hajam? Már most úgy érzem, hogy kopaszodom... Arról nem is beszélve, hogy a lakás lassan úgy néz ki, mint egy fodrász szalon sepregetés előtt.

4. A csecsemő hasfájásnak lesz egyszer orvosi ellenszere? Úgy értem, olyan, amelyik tényleg működik? Ehhez kapcsolódó kérdésem, hogy azok az anyukák, akiknek soha nem volt hasfájós a babája, nem unatkozott az első pár hónapban? 

5. Van olyan kérdés a csecsemők gondozását illetően, amiben teljes az egyetértés, vagyis ugyanazt mondja a védőnő, a gyerekorvos, a nagymama, barátnő és a szakkönyv is?

6. Mikor fogok legközelebb nyugodtan, ülve enni, megszakítás nélkül?

7. Régen is ölni tudtam volna egy moziért? Vagy csak egy filmért otthon, a kanapén? Na jó, akár egy sorozat epizódjáért....? 

8. Ugye gyerek súlyával egyenes arányban nő az önállósága is? Panna ringatása, cipelése súlyosan fájdalmas nyomokat hagy a hátamban és a nyakamban. Nem járhatna egy személyi masszőr alanyi-anyai jogon?

9. Ha valaki Riksának hív, az bóknak számít?

10. Mikor kezdenek el az ismerőseim törölni a közösségi oldalakon a baba fotók miatt? 

11. Hogyan élhettünk eddig Tesco házhoz szállítás nélkül?

12. Ugye még nagyon sokáig ilyen übercuki, finomszagú kisbaba marad? Csak mert már most érzem, hogy hiányozni fog ez az édes állapot, ha majd megnő...

Amire nem lehet felkészülni

"Ezer éve...!", mondhatnátok! Igaz, ami igaz, ősidők óta nem írtam ide semmit - és erre a facebook folyamatosan fel is hívja a figyelmemet és kéri, hogy osszak meg valamit a blog oldalán , mert az olvasóimnak már nagyon hiányzom. Igaz ez? :)

Valójában bőven lett volna miről írnom, csak súlyos idő- és alváshiányban szenvedtem (sőt, jelen idő: szenvedek, de kezdek hozzászokni a részletekben történő alváshoz és a lecsökkentett alvásigényhez, így néha már egész tűrhető állapotban kezdem a napot és kilátok a fejemből).

Hétfőn lesz 8 hete, hogy megszületett Panna, a kislányunk.

Szóval az elmúlt két hónapban történtek nagy dolgok a házunk a táján, mindjárt a legelején ott volt ez a szülés dolog. Jójóóó, gondolom azon nőtársaim, akik természetes úton szülték meg gyermeküket, most legyintenek, hogy a tervezett császár az nem is igazi szülés. Bizonyára van benne igazság, én még csak ezt próbáltam, úgyhogy erről tudok nyilatkozni.

Most előre felhívnám minden kedves olvasó figyelmét, hogy szüléssel kapcsolatos content következik, így akit nem érdekel a téma az most hagyja abba az olvasást. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy a blog iránya is babásmamás lesz, ugyanis rengeteg kérdés merül fel bennem, az egyszeri, újdonsült anyukában, amit lehet, hogy nem átallok majd megosztani veletek.

Vissza a szüléshez: Panna lányunk az istennek nem akart fejjel előre jönni erre a világra, jól elüldögélt a csinos popsiján a pocakomban, így orvosom tanácsára tervezett császármetszéssel szültem. 

Azoknak, akik még nem szültek és nem tanulmányozták még a témát behatóan - ahogy én sem tettem annak idején - előre jelzem, hogy vannak olyan apró betűs részek, amelyekről nekem senki nem szólt előre! 

Többek között ilyen például az, hogy a császármetszésnek nem az a legnehezebb része amikor kiemelik az újszülöttet, hanem amikor a méhedet visszapakolják a helyére, és hiába vagy mellkastól lefelé érzéstelenítve, az bizony rohadtul kellemetlen, mikor úgy érzed a mellkasod beszakad és nem kapsz levegőt. 

Aztán azt sem említette senki, hogy a műtét során előfordul - és persze velem előfordult -, hogy levegő kerül a rekeszizmok alá (vagy afelé, nem tudom anatómiailag meghatározni, a lényeg, hogy a bordáid közé valahol), ami aztán kb. 2 napig elviselhetetlen fájdalmat okoz: nem tudsz feküdni és levegőt sem venni fájdalom nélkül. Én az első éjszaka a műtét után főleg emiatt nem tudtam aludni, nem pedig a hasamon ejtett vágás miatt.

A műtét után össze-vissza szurkálnak napokig mindenféle injekcióval, napi 3x, sőt, a véralvadásgátlót még otthon is nyomnod kell, legalább 10 napig. Szegény egyetleneM ezzel jól megszenvedett, neki kellett beadnia minden nap. Jah, és ezek amolyan feszítős-fájós szurik, nekem legalábbis rohadtul tudott fájni, úgyhogy nagyon utáltam.

Persze mindezeken túl van egy olyan dolog, amire nem lehet felkészülni: arra az legbelülről fakadó, szívet szaggató érzelmi bombára, amit akkor érzel mikor először meghallod/meglátod a babádat. Panna nem sírt fel azonnal, miután kiemelték, így csak azt láttam, amint egy műtős kifelé száguld vele. Pontosabban nem is őt láttam ekkor, hanem a feje búbját csak, hátulról. Már ettől gombócot éreztem a torkomban. Aztán kintről hallottam a beszűrődő babasírást. Ekkor már én is könnyeztem. Utána behozták Pannát hozzám. Én még a műtőasztalon feküdtem, amikor ezt az édes kis csomagot, bebugyolálva, sapkában az arcomhoz tették. Ekkor találkoztunk először. Ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni. 

Aztán pár nap után a klinikán újabb érzés üti fel a fejét: a rettegés. Elkezdtem rettegni attól, hogy hogyan fogom én gondját viselni ennek az apró kis embernek, akit a 4 napos, csecsemős nővérek megnyugtató közelségével együtt járó klinikai tartózkodás után Rám bíznak. Az első pár napban nem mertem aludni, őt figyeltem folyton. Hogy lélegzik -e? Bukott-e? Alszik-e? Fent van-e? Jóllakott-e? Fázik-e? Kakilt-e? És a többi. Elkezdődött az aggódás, ami valószínűleg most már sohasem ér véget.

Mindezt tetézi, hogy a babagondozás, -ápolás és -nevelés kérdéskörben egyszerűen mindenki más mond: mást mond az éjszakás és a nappalos csecsemős nővér, mást mond a védőnő és a gyermekorvos, más olvasol az egyik és másik szakkönyvben. Így aztán nehezen igazodik ki az újdonsült anyuka és apuka. El kell telnie bizonyos időnek míg az ember kitapasztalja, hogy neki és a picurnak mi a jó. Jobb esetben sikerül rájönni.

Most lassan 8 hetesek vagyunk, túl a "kritikus" 6 héten, amit annyira vártam, mint a messiást. Vártam, hogy mi fog addigra megváltozni, milyen mágikus ereje van a 6. hét elteltének. Most persze biztosan könnyebb, mint az elején volt, mert most már nem minden, csak minden második pillanatban esek kétségbe. :) Na jó, ehhez hozzátartozik az, hogy Panna hasfájós (mindezt annak ellenére, hogy az elején jól megmondták nekem, a lányok nem szoktak hasfájósak lenni), így azért vannak nehéz napjaink. 

A mai bejegyzést a fentiek után egy közhellyel fogom zárni: mindaz a fáradtság, kimerültség, kétségbeesés, fájdalom semmivé törpül, amikor belenézel a gyermeked szemébe. Amikor rád mosolyog. Amikor a kis ujjai körülölelik az ujjadat. 

 

Folytatása következik. (Reméljük hamarosan).

 

ui: az esetleges stilisztikai-, nyelvtani- és fogalmazásbeli hibákért elnézést kérek, rekordsebességgel kellett leírnom a mondanivalómat.

 

Egyedi bútorok nyomában

Ha lakberendezésről, bútorvásárlásról van szó Ti hova mentek vásárolni? Legtöbben - főleg költséghatékonysági szempontok miatt - mind a nagy bútoráruházakba megyünk, tudom én, mi is így vagyunk ezzel, de szeretjük feldobni a lakást egy-egy különlegesebb darabbal, így ellensúlyozva az IKEA-KIKA hatást. Szerencsére van pár régi, szép bútorunk, szőnyegünk és szeretünk átalakított, felújított vagy egyedileg készített kincseket is begyűjteni, ha van rá módunk. 

Régebben felfedeztünk például egy nagyon szuper bútorkészítő asztalos srácot, aki Fanyúvasztó néven fut, és nem csak a honlapján szereplő termékeket kínálja, hanem rendelésre is készít bútort, így szuper hajósládánk és saját tervezésű dvd oszlopunk is van tőle. A faanyagot használtan szerzi be különböző helyekről, így fordulhatott elő, hogy a nappalinkban a régi Zeneakadémia bontása során feleslegessé vált fából készült bútorok vannak, ami szerintem elég menő, nem?

Van webshopja is a Meskán, csekkoljátok!

Legutóbbi felfedezésünk Janka Adél, akitől 1-2 éve vettünk egy kis szekrényt egy zsibvásáron, amit maga újított fel. Nemrég megkerestük azzal, hogy rendelésre is renovál-e bútort és szerencsére igen, így készülhettek el legújabb kincseink: egy felújított Thonet szék és kis szekrény, ami TV állványként funkciónál nálunk. 

Így néztek ki a bútorok renoválás előtt:

blogbútorok9.jpg

 

blogbútorok10.jpg

 

 És így festenek most: 

 

blogbútorok5.jpg

blogbútorok4.jpg

blogbútorok3.jpg

blogbútorok2.jpg

 

blogbútorok7.jpg

blogbútorok1.jpg

blogbútorok8.jpg

 Na, mit gondoltok? Szerintem szuperek lettek!

Adél blogját itt találjátok, van is a nekünk készített Thonet székről bejegyzés.

Jó szívvel ajánlani tudjuk őt, ha szeretnétek feldobni egy-két régi bútort, mert nagyon kedves, ügyes és a felújítás során igyekszik a megrendelő igényeinek a lehető legmaximálisabban megfelelő anyagokat, színeket és mintákat felhasználni.

Egy terhesség margójára

Ezer éve nem írtam bejegyzést, hiába jutott eszembe egy-két olyan gondolat, amit szívesen megosztottam volna, egyszerűen nem jutottam el soha odáig, hogy leüljek és leírjam. Felújítottunk, költöztünk, dolgoztunk és még terhes is vagyok ugyebár, szóval elég sok feladatunk van mostanában. És mi jön még!!?! :)

Amellett, hogy mintha lelkiismeret-furdalás félét éreztem volna, amiatt, hogy hanyagolom a blogot, az is felmerült bennem, hogy írjak-e még egyáltalán. Az az igazság, hogy rengeteg minden történik velem/velünk, szóval lenne miről írni, de nem tudom, hogy lesz-e energiám és időm rá, ha megérkezik a picur. Szóval kicsit elbizonytalanodtam, hogy van-e így értelme, de nincs szívem kinyírni a blogot... kicsit hozzám nőtt már. Lehet, hogy Panna érkezésével kevesebb tér jut majd a budapesti életnek, kultúrának, programoknak, és több a kisgyermekes, mamás - papás dolgoknak, de nem szeretnék az életben sem egy pelenka- és anyatejszagú anyarémmé válni, aki csak a gyerekéről tud beszélni mindenkivel, telenyomja a facebook és insta profilját babafotókkal és akinek a gügyögésre szorul vissza a szókincse, ezért remélem, hogy lesz más témám is a jövőben is, mint a baba-mama posztok. Elvégre az életemben egy új dimenzió nyílik meg, de ettől még én vagyok, aki vagyok. Egy kismama szerintem - remélem! - nem szűnik meg annak az intelligens, képzett, jó humorú és szórakoztató  - persze, hogy magamról beszélek :) - nőnek lenni, aki azelőtt volt, csak még több lesz. Biztos sok új tulajdonságomat fogom felfedezni az anyasággal és megváltozik az életem, mert egy új központja lesz: magam helyett a gyermekem. Ha véletlenül mégis bekövetkezne, hogy tudtomon és akaratomon kívül egy beszűkült kismama válik belőlem, felhatalmazlak - sőt, kérlek - Titeket, hogy kíméletlenül szembesítsetek ezzel! 

Ami az elmúlt pár hónapot illeti, átéltem ugyebár életem első és eddig egyetlen terhességét - na, most meg is mozdult odabenn a bébi, miközben ez leírtam.  

A terhesgondozás érdekes tapasztalat volt, így a finisben azt hiszem jobb a rálátásom - az elején ugyanis nem tudtam megítélni, hogy milyen ellátást kapok. Amikor felmerült, hogy terhes vagyok, gondolkodás nélkül egy a családban már többek által kipróbált és jól bevált magánklinikát választottunk, a Róbert Károly Magánklinikát. Ez valójában egy magánrészleg a Nyírő Gyula Kórházon belül. Persze kaptuk aztán a megjegyzéseket, hogy teljesen felesleges volt magánklinikára menni, az állami kórházakban is nem egy helyen nagyon jó a szülészet és igazából csak lapátoljuk ki a pénzt az ablakon. Ennek ellenére a döntésünk miatt mi egy percig sem éreztük úgy, hogy butaság volt, mert a mi lelki békénkhez ez kellett. Első gyerek, és semmit sem tudtam a terhességről, szóval úgy éreztem, hogy ez a biztos: mindent megkapunk, kedvesek és segítőkészek lesznek és az sem volt utolsó szempont, hogy mindennek szabott ára van, tehát nem kell azon gondolkodnunk, hogy mennyit tegyünk a borítékba és kinek adjunk egyáltalán a borítékot és mikor. Sosem voltam az a borítékot csúsztató fajta és mivel köztudomású tény, hogy a szülés az amolyan borítékos műfaj, így egyszerűbb a mi életünk is. Ja, és számlát is kapunk arról, amit befizettünk.

Na, annyit mondhatok, hogy úgy láttam neki az egésznek, hogy a terhesgondozásról tényleg semmi fogalmam nem volt: nem tudtam, honnan kapom meg a kismama könyvemet, hogy milyen vizsgálatokon kell átesnem, hogy mi fán terem a körzeti védőnő, hogy mire kell figyelni, mit szabad és mit nem, stb. Mivel az első három hónapban szerettük volna titokban tartani a terhességet babonából, így ekkor még nem tudtam a környezetemben sem nagyon senkitől kérdezni. Vettem egy könyvet, ami elég jól bevált - és szerencsére nincsenek benne nagytotál-naturalisztikus fényképek a szülésről, meg ilyesmi... Kb. 1,5 - 2 hónapos terhes lehettem, amikor az egyik könyváruházban véletlenül pont azon az oldalon nyitottam ki egy nagy albumot, ahol a baba már félig kint volt az anyukából, és mindezt szemből fotózva. Nem értem miért kell ezt? Rám hozták a frászt!! Akkor megfogadtam, hogy semmi fényképes album, csak a rajzokkal illusztrált könyv. Ajánlom azoknak, akik nem akarják magukat előre paráztatni, hogy mi lesz a szülőszobában! Végül is vagy így, vagy úgy, de ki kell jönnie onnan bentről, de ha hónapokon át rémisztgetem magam azzal, hogy hogyan fog mindez történni, az kinek jó?!

Bevallom, szerintem a terhesgondozási rendszer nem működik valami flottul itthon, az elején nagyon elveszettnek éreztem magam, mert nem tudtam, hogy végre ki fog nekem mindent elmondani, amit tudnom kell. Kérdeztem a háziorvosnál, a védőnőnél és a nőgyógyásznál és a kérdéseimre kaptam is választ, de valahogy maguktól nem nagyon akartak felvilágosítani mindenről, én meg nem tudtam, hogy mi mindenre kellene rákérdezni. Valamiért én arra számítottam, hogy "Kedves Kismama! Gratulálok, Ön terhes. Amit a terhességről tudnia kell ...................., és vigyázzon erre meg arra .......... és számítson erre meg arra .......... és még az is előfordulhat, hogy .............! " Persze nem akarok igazságtalan lenni, ha kérdeztem, tényleg jöttek a válaszok és szerencsére a mai napig problémamentes volt a terhességem, tehát durva meglepetések nem értek, de az elején kicsit elveszettnek éreztem magam. 

Ahogy telik szépen lassan az idő, kezd az ember lánya a szülésre fókuszálni és persze jöttek a jó tanácsok, hogy egyeztessek az orvossal, hogy hogyan szeretnék szülni, és ha valamiben nem értenénk egyet, akkor még jó időben váltsak, mert annál rosszabb nincs, hogy ha az ember a szülőszobában nincs összhangban az orvosával. Na, most kérdezem én, ha még nem szültem soha, akkor honnan tudjam, hogy hogyan szeretnék szülni?? Szerencsére a magánklinika előnye, hogy időt szánnak az emberre, szóval mondta dokim, hogy no para, leülünk, átbeszéljük, hogy mire készüljek. Sőt, egy szülésznő is leült velünk beszélgetni külön, tőle is lehetett kérdezni, nagyon kedvesek voltak. Ezen kívül a klinika biztosítja a kismamáknak és kispapáknak, hogy szülésfelkészítő előadásokon vegyenek részt, ahol elmondanak kb. mindent arról, hogy mire kell számítani és lehet kérdezni is, és körbevezetnek a szülőszobában is, szóval utólag azt mondom, hogy nagyon elégedett vagyok, elég sok mindent elmondtak nekünk. Már csak az kellene, hogy egy gyors, fájdalommentes szüléssel is megörvendeztessenek és akkor reklámarcnak is jelentkezem, ha kell! :) (Nem, ezért a bejegyzésért nem fizetnek nekem!)

Na, a lényeg, hogy szépen lassan eljutottunk oda, hogy nagyjából egy hónap múlva várhatóan megérkezik közénk a mi kislányunk, aki egyelőre még odabent élvezi a kellemes környezetet! Micsoda sokk lesz szegénykének, hogy ki kell jönnie onnan. Remélem elégedett lesz majd velünk, ha kijön és meglátja, hogy mi vagyunk a szülei, akik a következő jó pár évben-évtizedben gondoskodni fognak róla! :)  Igyekszem majd beszámolni, ha érdekel Titeket.... Addig is, akinek van tippje jó babafotósra, írjon nekem! :)

tumblr_n3tixk1IAi1t2zvueo1_500.jpg

Kép forrása a képre kattintva!

BKV terhesen

A mostani bejegyzés előtt szeretném előrebocsájtani, hogy nem panaszkodni akarok, vagy  közhelyeket puffogtatni, egyszerűen csak egy SZÁMOMRA új jelenségről beszámolni.

Ugyanis mostanáig soha nem tartoztam azon személyek csoportjába, akire szemlesütve néznek a buszon, vagy akinek megjelenése egyből olvasási, bambulási, netán telefonba görcsösen kapaszkodási, esetleg szembecsukós szúnyokálási reakciót vált ki az ülőhelyen utazó közönségből.

Nagyon érdekes experiansz mondhatom!  Most, hogy áldott állapotom külső jegyei is egyértelműek - értsd: félreérthetetlenül nagy már hasam - napról napra szembesülök a bkv-n utazás eme jelenségével. Zárójelben megjegyzem, hogy lehet, hogy én tehetek az egészről, hiszen minek van ott Jenő - talán emlékeztek még rá innen -, ha nem használom, de bevallom, hogy utálok vezetni és nem is vagyok még elég rutinos sofőr, szóval marad a közösségi közlekedés, annak minden kínjával-bajával. (Idetartozik az is, hogy a téli taknyos-influenza időszakban igazi kihívás az utasok köhögése elől kitérni.)

Addig egyébként, amíg nem tudtam, milyen az, ha valaki terhes, azt gondoltam, hogy a pocakos mamáknak tényleg a teher miatt illendő átadni a helyet, hiszen szegényke nagy pocakkal, esetleg sajgó lábbal, fájó derékkal stb. álldogálna amúgy. Mostanra rájöttem, hogy miért is jó, ha le tudok ülni a buszon - vagy legalábbis jelen állapotom szerint ez az indok, de lehet, hogy később tényleg le fog rohadni a derekam, fájni fog a lábam! Azért mert parázok azon, hogy a tömeg összenyom, vagy egy hirtelen fékezésnél megütöm magam. De tényleg!

Na mindegy, a lényeg az, hogy eddigi tapasztalataim szerint a legritkább esetben adják át a helyet, inkább nagyon belemerülnek valamibe - főleg az okostelefonokba, vagy a pesti este buszablakon keresztül cikázó látványába.

Állni nekem egyelőre tényleg nem gond, és nem is vagyok az a "Hé paraszt, nem látod, hogy terhes vagyok!" típus, szóval nem csinálok ügyet ebből, de férjM szerint ez nem biztos, hogy helyes. Szerinte nagyon udvariasan szólnom kellene, hogy ha nem gond, akkor adja át az illető a helyét, mert állapotos vagyok és szeretnék leülni. Így ugyanis elkerülhetem azt, hogy véletlen balesetek érjenek utazás közben és megüssem magam, és szerinte ez a minimum, amit meg kell tennem ennek érdekében.

Nos, mit gondoltok? Nyuszi és felelőtlen vagyok, ha nem kérem, hogy adják át a helyet?

Összegezzünk

Meglepő módon, így év vége felé rám tört az a rendkívüli gondolat, hogy összegezzem idei évemet. Különös, nem?

Szóval eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor megfogalmaztam újévi fogadalmaimat, sőt nyilvánosságra is hoztam, azzal, hogy bárki bármikor számon kérheti rajtam. Erre végül nem került sor, utólag is köszönöm!

Egyébként nagyjából elégedett vagyok az idei teljesítményemmel, de persze lehetne jobb. Az egyik fogadalmam a tudatosabb megtakarítás volt, amit soha ilyen sikeresen nem hajtottunk végre EgyetlenM-mel - aki idén Férjjé avanzsált (hipp-hipp hurrá). Sikerességünkben bizonyára szerepet játszott, hogy nagyobb summát voltunk kénytelenek összegyűjtögetni az esküvőre, szóval volt motiváció, meg időlimit, de szépen teljesítettünk és azóta is tartjuk ezt a jó szokást!

A több sport jegyében elkezdtem a futás projektet és bevallom bejött a dolog, annak ellenére, hogy korábban futásra alkalmatlannak minősítettem magam. Voltak igazán felemelő pillanatok, mint az első sziget köröm, vagy a leghosszabb futásom a Balaton-partján. Sajnos azonban nem sikerült beépítenem a mindennapjaimba, kevesebbet futottam, mint kellett - és szerettem - volna, most pedig pár hónapja amúgy is kényszereltávon vagyok, ugyanis FérjM-mel nem voltunk restek, és már gondoskodtunk is következő komolyabb projektünkről, és azt hiszem jelen (áldott) állapotomban nem tudnék futni. Nem is tudom, lehet-e egyáltalán...?? Arról, hogy a picur mennyire fogja felforgatni az életünket, még fogalmam sincs, bizonyára fenekestül, de már nagyon várjuk.


A "több időt saját magunkra prozsé" viszont teljes kudarc! Újra és újra szembe kell néznünk azzal a problémával, hogy alig van pár nyugodt esténk vagy napunk, többnyire rohanás az életünk. Persze, így aztán nagyon jó programokban van részünk, nagyon jó emberekkel, azonban még a túlbookolt életünk sem jelenti azt, hogy eljutunk minden kiszemelt kiállításra, színházi előadásra vagy mondjuk egy moziba..  Szóval lehetne ez még sűrűbb is tudom, de valaki árulja már el, hogy mi a titka annak, hogy pihenni, regenerálódni is tudjunk, jusson idő a sportra és érdemi idő egymásra?!?!? Mindezt úgy, hogy ne hanyagoljuk el a családunkat (igen népes), a barátainkat, a kultúrát és egyéb szórakozást! Ha valaki megsúgja nekem a biztos és működőképes megoldást, esküszöm kap tőlem valami nagyot. Ja, és most már úgy érdekelne a megoldás, hogy egy baba is van a képben!! :)

Összességében tehát kb. 50%-os eredményességgel teljesítettem tavalyi fogadalmaimat, nem szégyenkezem. Remélem legalább ilyen arányban sikerül majd teljesíteni az idei újévi fogadalmaimat - melyeket ezúttal megtartok saját magamnak! Azt már tudom, hogy nekünk igazán különleges lesz 2014! Kívánom, hogy nektek is az legyen!

 BÚÉK! 

 tumblr_mym9129Cqj1s1dy9do1_400.jpg

  

Operába járni

A közelmúltban volt szerencsém ismét az Operában járni, imádom! Gyönyörű, fenséges épület, ahol a legmagasabb színvonalú művészetben lehet része az embernek - legtöbb esetben. EgyetleneM nincs oda az operáért, mint műfajért, de a balettért mindketten lelkesedünk, úgyhogy egy balettelőadásra esett a választás: Aranyecset. Azonban most nem azért ragadtam pennát, hogy az előadásról írjak, hanem a közönségről. Van ugyanis egy kérdés, amely foglalkoztat, de nem tudom eldönteni, hogy most én vagyok eltévedve vagy mások. Segítsetek!


Mindig vannak olyanok a közönségben, akik túlöltözik a rendezvényt, csillognak, mint egy díva, ez engem nem zavar. Ami viszont igen, az farmer-póló, farmer-ing-pulcsi kombóban Operába járó arcok. Persze, lehet mondani - sőt, ha így van légy szíves mondjátok is - hogy én vagyok a konzervatív és begyöpösödött ( van olyen szó?), maradi, stb., és mi a francnak csípnénk ki magunkat, azért, hogy minimum 2 órát üljünk a sorokban, aztán tolongjunk a szünetben a sajtos bécsi perecért a büfében!


EgyetleneM mindig megvédi a turistákat és ebben igaza is van, hiszen lehet, eszébe sem jutott mikor összepakolt, hogy esetleg eljut az Operába is.


Na, de mi, a magyar közönség, miért nem adjuk meg a módját? Miért sikkad el az Operára oly jellemző elegancia? Miért nem vagyun képesek csiniben puffanni a vörös bársonyszékekre? Én kifejezetten élvezem, hogy kirittyenthetem magam, és a ritkán viselt, szekrényben lógó elegáns darabokhoz nyúlhatok. Ettől lesz különleges az este, hiszen nem mindennap járunk az Operába.


Na, most meg lehet engem kövezni, hogy mekkora sznob vagyok - by the way, szerintem nem vagyok az. Vagy igen? Ti kiöltöztök? Vagy ez már felesleges egy maradi szokás, és éljen a lazaság, hiszen a művészet nem nézi, hogy mi van rajtad?